ELEGANCIA – Sétapálca, a státusz szimbóluma

Szerző: Jadon

A sétapálca, mint kifejezés, nem létezett egészen a XVI. századig. Az idő folyamán, lépésről lépésre alakult át, s változott egyszerű eszközből a hatalom, a tekintély, a vagyon és társadalmi rang jelképévé. Ezt megelőzően, évszázadokon keresztül sétabotokat használtak az egyenetlen utakon való utazáshoz, valamint önvédelemből, fegyverként is szolgált.

Felmerülhet bennünk, hogy miként vált egy egyszerű eszköz, egy jelentőségteljes szimbólummá, amely mai napig megtartotta értékét, annak ellenére, hogy széles körben már csak a gyűjtőknél találkozhatunk sétapálcákkal. Már az egyiptomi kultúrában megjelent az a hit, hogy egy egy-két méteres bot, mely gyakran végződött a hosszú életet szimbolizáló lótusz díszben, kifejezi az uralkodó státuszát és hatalmát. Isteneik ábrázolásain is, szinte egytől egyig felelhetjük, hogy valamilyen rúd vagy bot van a kezükben. Ez a jelenség a későbbi kultúrákban is megjelent, legyen szó az ókori görögökről vagy akár a keresztényekről. A középkorban és azt követő időszakban a királyok elengedhetetlen kellékeként szolgált a jogar, amely a XVI. században megjelent sétapálca közvetlen inspirációjának tekinthető.

A viktoriánus Angliában a sétapálca nemcsak kötelező kiegészítőként szolgált a viseleti etikett részeként, hanem divatcikké változott. A stílusos, rangos férfi kezében ott kellett legyen a sétapálca, keményfából, fényes ezüst vagy arany markolattal. Ekkor már a sétapálca és a bot teljes mértékben eltérő jelentőséggel bírt, – a pálca inkább kiegészítő volt, míg a bot egy stabilabb szerkezetként, szükség esetén, a járást támogató eszköz.

A klasszikus sétapálca alapvetően négy részből állt: a markolatból, a nyélből, valamint két fém pántból; egy a fogantyú és a nyél találkozásánál a stabilitás támogatásaként, egy pedig a pálca alján, amely megakadályozta, hogy a nyél szétnyíljon, és töredezzen az esetleges használat következtében. A legnépszerűbb anyag a fa volt a nyél tekintetében, legyen az dió, ében, vagy bükk, de egyedi, egzotikus botok készültek bambuszból, elefántcsontból, akár üvegből is. Az ír kökényből készült pálcák kifejezetten értékesek voltak, mivel a lassan növekvő fát darabokra kellett vágni és évekig félretenni, hogy kellőképp megkeményedjen és pálca készülhessen belőle. A gyűjtök a bambusz sétapálcák mellett, a kökény pálcát vágyták a legjobban.

A sétapálca ékekként szolgáló markolat változatos formákat öltött a klasszikus gömb és hajlított fogantyú mellett; az egyszerű letisztult dizájntól, a részletesen kidolgozott mintákig, még az állatfejek is megjelentek. Anyagát tekintve jellemzően ezüst, arany, valamint elefántcsontból készült. A tehetősebb pálcatulajdonosok drágakövekkel is szívesen díszítették sétapálcájukat. Minél értékesebb, különlegesebb anyagokat használtak a pálca és a markolat készítéséhez, annál rangosabbnak és vagyonosabbnak mutatták tulajdonosukat. A nappal viselt pálcákkal szemben az elit esti öltözékét homogénebb pálcák ékesítették; általában ébenből készültek, keskenyebbek és rövidebbek voltak, markolatuk jellemzően ezüst vagy arany gömbfogantyú volt. A pálcák nem feltétlen csak szimbólumként és divatos kiegészítőként szolgáltak, sok modell rejtett funkciókkal is rendelkezett, például mini távcsövet vagy fegyverként használható pengét tároltak.

A XVII. és XIX. század között, a nők körében is divatba jött a sétapálca használata. Jelentőségteljes különbség volt, hogy a női pálcák finomabbak, könnyedebbek voltak, gyakran díszítette őket masni és aranyozás; továbbá a nőket nem kötelezte az etikett a sétapálca használatára, míg a férfiakat igen. A sétapálca használata, az államilag szabályozott etikettben egy külön fejezetet kapott, melyben többek között kikötötték, hogy az a férfi,

aki nem hordta sétapálcáját a szabályzat szerint, az tiszteletlennek minősült, továbbá az egyén nem hordhatta a sétapálcát a karja alá csapva, se nem támaszkodhatott rá. Vasárnapokon és ünnepekkor nem volt illő hordani, se a királyi család vagy más méltóság látogatása során, hiszen ilyen státuszú vendégségben nem illett fitogtatni a rangot, és a pálca akár fegyverként is szolgálhatott.

A sétapálca a majd két évszázados hódítása alatt az egész világon megjelent, kisebb-nagyobb teret hódítva magának az elit körökben. A XIX. századig Európában státusz szimbólumként szolgát, majd ahogy elmosódtak a társadalmi rétegek és a manufakturális egyedi gyártást elkezdte felváltani a silányabb minőségű tömeggyártás, úgy a sétapálca is átalakult, és szimbolikus jelentősége elhalványult. A század végére a sétapálca általános viselet lett, és a két lábon való közlekedést segítő botok és ortopéd célt szolgáló sétapálcák átvették a hatalmat és népszerűséget.

Sétapálcák ugyan a mai napig készülnek, de ma már csak különleges kiegészítőként szolgálnak, melyek széles palettán mozognak; azonban az igazi, minőségi, akár jelenkori, akár antik pálcák továbbra is csak az elit számára érhetőek el, mivel értékük kifejezetten magas. A mai prémium sétapálca és bot készítők kínálatában a termékek átlagosan 300 és 4000 euró között mozognak, míg az antik, gyűjtői darabok ára 15000 euró fölé is emelkedhet.

ELEGANCIA – Sétapálca, a státusz szimbóluma

Rólunk

Kiadó